A férfi agy és a női agy

Egy héten belül már másodszor mentegetőzőm: - Nem vagyok "happy" ember. Nem azért nem panaszkodom, mert nincs miről. Lenne, csak nincs értelme. Vagyis van, csak nem mindegy, hogy kinek beszélek a bajaimról. Kinezági által szervezett beszélgetésen is a legfontosabb téma az volt, hogy mi magyarok folyton csak panaszkodunk. Igazából azért, hogy kicsikarjunk egy kis együttérzést és némi plusz juttatást másokból. Azóta figyelem és tényleg így van. Mintha jó dolgok nem is történnének. Mintha örülni valaminek szégyen lenne. Pedig boldognak lenni jó. A beszélgetésen két fiatal anyuka is ott volt, akik azt magyarázták nekem, hogy ők keményen küzdenek azért, hogy kiegyensúlyozott legyen a személyiségük és ha ezt elérték, akkor örülni tanítják a gyerekeiket. Közben még a testük is megfeszült a nagy akarásban. Pedig örülni valaminek ennél sokkal egyszerűbb. Élvezni kell a pillanatot, görcsök nélkül.

Még mindig Csízió

Ezen a képen 15 éves lehettem. A Csízió emlékoldalról került elő és vele együtt előkerült az egyik legjobb barátnőm a gimiből. Ő most külföldön él és levelet írt arról, hogy mi történt vele az elmúlt években. Nosztalgiázott egy kicsit a gimiről és néhány érdekességet is megemlített, amiről én sem tudtam. Állítólag, ahogy ő ezt később másoktól hallotta, minket tartottak akkoriban a  legokosabb gyerekeknek a suliban. Ami izgalmasabb az az, hogy az egyik iskolatársunk ránk lett állítva megfigyelőként. Jelentenie kellett rólunk, mert bomlasztottuk az iskola rendjét. Ha én ezt tudom, akkor a rendszerváltás idején jelentkezem kárpotlásért politikai üldöztetésem okán. Sőt lehet, hogy nem ártana megnéznem a titkos aktákat is, most, hogy lehetőségem van rá.

Még egy kis Csízió tanár úr

Nincsenek véletlenek

 Tegnap este egy előadás-beszélgetésen voltam. Beszélgettünk a tanárok fontosságáról is és én megemlítettem, hogy milyen szerencsés vagyok, mert az én korosztályom még legendás személyiségű tanárokkal találkozhatott az iskoláiban. Erre ma a Facebook-on meghívtak a Csízió emlékoldalra. Csízió híres volt az alpári megjegyzéseiről és közönséges beszólásairól. De hát éppen ezért szerették a diákjai. Én csak egy klasszikussá mondatára emlékszem.

-Tud maga úszni ? - kérdezte a rémül diáktól.

- Igen - felelte a megszeppent alany

- Akkor leköpöm.

Azok a régi, szép ismerősök

Egy embert ismerek csak, aki nem családtag, még csak nem is közeli barát, mégis bármikor összefutunk, olyan mintha tegnap váltunk volna el . Ott folytatjuk a beszélgetést, ahol abba hagytuk.

Kb. öt évenként találkozunk és mindig kitörő örömmel üdvözöljük egymást. A boltban órákig dumálunk a régi és a mai dolgokról. Aztán szomorúan vesszük észre, hogy mennyire eltelt az idő és mind a kettőnknek rohanni kell. Annyira egyformán gondolkodunk, hogy még azt sem mondjuk egymásnak, hogy jó volna összejönni valamelyik nap, tudjuk, hogy egyikünk se fog ráérni. Azért szinte egyszerre mondjuk, hogy öt év múlva ugyanitt és nem viccelünk ilyenkor. Kedvellek Virág Mari.