Fiúk, boldog szülinapot!

11-én viszem magammal.

Dolgozom 17

Dolgozom 16

Dolgozom 15

Dolgozom 14

Gyerekeimnek

Én is kitöltöttem a tesztet. Na mi vagyok én?

Dolgozom 13

Dolgozom 12

Dolgozom-11

Dolgozom-10

Dolgozom-9

Nem hülyültem meg. Ez egy Spiderman, macska, valamint csoki imádó pár emlékkönyvének az elejére készült.

Dolgozom-8

Dolgozom-7

Jelentem, megjelentem

Dolgozom-6

Dolgozom-5

Dolgozom-4

képregény 3-5 éveseknek

Ezt küldtem be a pályázatra. Drukkolni!

Dolgozom-3

Dolgozom-2

Illusztráció

              Lázár Ervin:  A soványító palacsinta             (Ma lett kész. Jó?)

Dolgozom-1

Népmesék

Mostanában úgy érzem magam, mint ahogy Mátyás király érezhette magát, amikor inkognitóban járt a nép között. Csóró, jelentéktelen idősödő hölgynek nézek ki, akit alig ismernek és ahogy a gyevi bíró megszívatta Mátyás király, valahogy úgy szívatom meg én is a szemét embereket. A szemét ember egyik alap tulajdonsága, hogy felfelé nyal, lefelé rúg. Engem persze rúg, hiszen magasabb pontra képzeli magát és az ilyen értelmiségi tyúkok úgysem mernek tenni semmit. Pedig csak a hármas szabály szerint élek. Ha egyszer szemét vagy, az lehet véletlen. Ha másodszor is az vagy, az már bizony szándékos és én elkerüllek. Ha harmadszor is szemét vagy, na akkor meghaltál. 6 éve már, hogy elváltam és kikerültem abból a társadalmi státuszból, ahol még az én seggemet nyalták - bár ezt már akkor is utáltam - és bekerültem a "szóra sem érdemesek" közé. Szép, hosszú listám lett a harmadik pontot is elérő emberekből. Amikor elintézek egy-egy ilyet, nem érzek elégtételt, inkább szomorúságot: - Miért kellett ezt tenni ? Lehetett volna tisztességesen is.
Az apropó, amiért ezt leírom az az, hogy végre eljut a nyomdáig a Romkertes könyv. F. Sz. K.  rájött, hogy a felette álló ember közül sokan ezer éves ismerőseim és ha kell, akkor inkább nekem tesznek szívességet, mert tudják, hogy tisztességes vagyok. A hölgy most olyan mélyen nyalja a seggemet, hogy már a torkomnál van és ettől hánynom kell. Amiért mégis szomorú vagyok az az, hogy hány tisztességes embert és ügyet fog még kinyírni ez a szemét mire eljut odáig, hogy közös megegyezéssel megválnak tőle. Sajnos nem mindenki álruhás igazságtevő.

A férfi agy és a női agy

Egy héten belül már másodszor mentegetőzőm: - Nem vagyok "happy" ember. Nem azért nem panaszkodom, mert nincs miről. Lenne, csak nincs értelme. Vagyis van, csak nem mindegy, hogy kinek beszélek a bajaimról. Kinezági által szervezett beszélgetésen is a legfontosabb téma az volt, hogy mi magyarok folyton csak panaszkodunk. Igazából azért, hogy kicsikarjunk egy kis együttérzést és némi plusz juttatást másokból. Azóta figyelem és tényleg így van. Mintha jó dolgok nem is történnének. Mintha örülni valaminek szégyen lenne. Pedig boldognak lenni jó. A beszélgetésen két fiatal anyuka is ott volt, akik azt magyarázták nekem, hogy ők keményen küzdenek azért, hogy kiegyensúlyozott legyen a személyiségük és ha ezt elérték, akkor örülni tanítják a gyerekeiket. Közben még a testük is megfeszült a nagy akarásban. Pedig örülni valaminek ennél sokkal egyszerűbb. Élvezni kell a pillanatot, görcsök nélkül.

Még mindig Csízió

Ezen a képen 15 éves lehettem. A Csízió emlékoldalról került elő és vele együtt előkerült az egyik legjobb barátnőm a gimiből. Ő most külföldön él és levelet írt arról, hogy mi történt vele az elmúlt években. Nosztalgiázott egy kicsit a gimiről és néhány érdekességet is megemlített, amiről én sem tudtam. Állítólag, ahogy ő ezt később másoktól hallotta, minket tartottak akkoriban a  legokosabb gyerekeknek a suliban. Ami izgalmasabb az az, hogy az egyik iskolatársunk ránk lett állítva megfigyelőként. Jelentenie kellett rólunk, mert bomlasztottuk az iskola rendjét. Ha én ezt tudom, akkor a rendszerváltás idején jelentkezem kárpotlásért politikai üldöztetésem okán. Sőt lehet, hogy nem ártana megnéznem a titkos aktákat is, most, hogy lehetőségem van rá.

Még egy kis Csízió tanár úr

Nincsenek véletlenek

 Tegnap este egy előadás-beszélgetésen voltam. Beszélgettünk a tanárok fontosságáról is és én megemlítettem, hogy milyen szerencsés vagyok, mert az én korosztályom még legendás személyiségű tanárokkal találkozhatott az iskoláiban. Erre ma a Facebook-on meghívtak a Csízió emlékoldalra. Csízió híres volt az alpári megjegyzéseiről és közönséges beszólásairól. De hát éppen ezért szerették a diákjai. Én csak egy klasszikussá mondatára emlékszem.

-Tud maga úszni ? - kérdezte a rémül diáktól.

- Igen - felelte a megszeppent alany

- Akkor leköpöm.

Azok a régi, szép ismerősök

Egy embert ismerek csak, aki nem családtag, még csak nem is közeli barát, mégis bármikor összefutunk, olyan mintha tegnap váltunk volna el . Ott folytatjuk a beszélgetést, ahol abba hagytuk.

Kb. öt évenként találkozunk és mindig kitörő örömmel üdvözöljük egymást. A boltban órákig dumálunk a régi és a mai dolgokról. Aztán szomorúan vesszük észre, hogy mennyire eltelt az idő és mind a kettőnknek rohanni kell. Annyira egyformán gondolkodunk, hogy még azt sem mondjuk egymásnak, hogy jó volna összejönni valamelyik nap, tudjuk, hogy egyikünk se fog ráérni. Azért szinte egyszerre mondjuk, hogy öt év múlva ugyanitt és nem viccelünk ilyenkor. Kedvellek Virág Mari.

Családom és egyéb állatfajták

Ha valaki megkérdezné tőlem, hogy miért szültem négy gyereket, azonnal tudnék válaszolni: - Jókat akartam röhögni.
A családi legendárium tele van vicces történetekkel és az idő múlásával csak egyre több és több lesz. Panni lányom is jócskán hozzá tett és tesz. Mostanság egyetemet látogat, ezért hosszasan és bölcsen filozófálgathatunk az élet dolgairól. Legutóbb arról beszélgettünk, hogy Fehérvárnak milyen rossz a reklámja. Egy város, ahol magyar királyokat koronáztak és temettek, országos nagy ügyeket intéztek, nem tud mit kezdeni ezzel a turisztikai lehetőséggel. Bóvli kategóriába csúszva, csicsás szarságokkal próbálja magát népszerűsíteni. Természetesen szóba került a Romkert, ami siralmas állapotban van. Szinte teljesen betemetve alig nyújt értékelhető látványosságot. Néhány értelmezhetetlen kőből kéne elképzelni a régi Királyi Bazilikát. Ahol jó a PR, ott Fehérvárnal lényegesebben kisebb történelmi jelentőségű városok is remekül profitálnak. Panni komolyan bólogat: - Ott van például Stonehenge. Mennyi  hülye turista látogat oda, azt mit lát, csak néhány nagy követ.
Ez három napja volt, de nem tudtam megírni, mert ha eszembe jutott, vinnyogva fetrengtem a röhögéstől, most már csak belül rázkódom és hálát adok a sorsnak, hogy megajándékozott ezzel a családdal.

Művészet?

(illusztáció a könyvemből)

Képzőművészeti előadáson voltam tegnap. Régi tanárom, Birkás Ákos volt az előadó. 30 éve nem láttam. Hihetetlen izgalommal vártam a találkozás, nem azért, hogy elmeséljem mi történt velem az elmúlt időszakban, hanem mert szép emlékeket idézett. Nála okosabb, tehetségesebb és a világra nyitottabb emberrel még nem találkoztam. Több nyelven beszélt folyékonyan a 70-es években, mindent tudott a modern művészetről, a világ dolgairól, remek előadó volt  és mi, a diákjai imádtuk. Nem csalódtam benne, most is remek előadást tartott a képeiről. Az utóbbi években realista stílusban fest, mert mondanivalója van a világról. A képek jók, pontosan olyanok, amilyeneknek lenniük kell, a mondanivaló érthető és univerzális, nem giccses, a technikai kivitelezés magas színvonalú. Az előadását mégis mentegetőzéssel kezdte. Ő tudja, hogy a realisztikus képek "B" kategóriásak, de nem talált más kifejező stílust arra, hogy megértesse magát. Azért fontosnak tartotta, hogy néhány modern műalkotás bemutatásával és elemzésével biztosítsa a hallgatóságát, szereti és érti a mai művészetet. Elgondolkodtatott. Nem is olyan régen még pont fordítva volt, a realizmus volt a menő és a "modernek" védték a mundér becsületét. Én grafikusként maximálisan egyetértek vele és a régi reklám szöveggel: "Tartalomhoz a forma..." Szeretem a modern művészetet, tisztelem jeles alkotóit, mégis dührohamot kaptam, amikor készülő könyvemet, ami az ötszáz éves Királyi Bazilikáról szól át akarták dizájnolni, hogy modern legyen. Amikor a fehér alapon citromsárga, citromsárga alapon fehér apró betűs szöveget azzal dobtam vissza, hogy olvashatatlan, még nem tudtam, hogy lehet lila alapra azonos árnyalatú lila betüvel írni és a képaláírást csak maradi öregek akarják a kép alá írni. Volt türkiz, narancssárga, zöld színorgia, miközben szavakkal vagy a viselkedésükkel jelezték, hogy ki vagyok én hozzájuk képest, hiszen a könyvben csak realisztikus képek vannak, ami ugye "megvetendő". Kivágtam mind a két önmegvalósító fiatal művészt és ezzel magamra haragítottam a köreikhez tartozó embereket is. Ezzel meg is van a párhuzam, egy különbséggel, én nem magyarázkodom. Ha a mondani valóm olyan, muszáj realistának lenni és én tudok is.

Öregszem

Létezik egy törzs az őserdőben, ahol nincsenek öregek. Amikor valaki eléri az idős kor küszöbét, egyszerűen elzavarják. Aki gyáva egyedül meghalni, az páriaként, mindenki által megvetetten tengődik a falu peremén. Ez mostanában egyre gyakrabban jut az eszembe. Miben különbözik modern társadalmunk ettől a "primitív" társadalomtól? 45 év fölött szinte lehetetlen megfelelő munkát találni. Régi ismerősömmel találkoztam a Tesco előterében, ügynökként próbált ügyfeleket szerezni egy edényeket forgalmazó cégnek. Fénykorában a kultúrfilmeket forgalmazó Barátság Mozi vezetője volt. Tragédiája, hogy már közel van a 60-hoz, de még messze a nyugdíj, enni pedig abban a néhány évben is kell. Másik ismerősöm Oxfordban végzett, most a Turisztikai Kft-nél pultos kislány. Neki még messze a nyugdíj, de már túl van a 40-en és képtelen felvenni fiatalabb kortársai gátlástalan törtetése ellen a harcot. Nagyon megértem őket, hiszen én is ebben a cipőben járok. Az utóbbi fél évben egyre gyakrabban tapasztalom, hogy fiatal emberek úgy beszélnek velem, mintha szellemi fogyatékos lennék a XVIII. századból, pusztán csak egyre szaporodó ráncaimra és női mivoltomra való tekintettel. Ilyenkor elgondolkodom, hogy mennyivel őszintébbek az őserdei törzs tagjai és mennyivel kiszámíthatóbb náluk a nyugdíj.

Sok boldogságot Luca!

Tegnap az IWIW-en, pusztán a neve alapján bejelőlt ismerős írt, hogy meséljek valamit a Branczeiz ősökről, mert ő nem talált semmit. Ki kellett  ábrándítanom, nekem sincsenek gyökereim. Branczeiz nagyapám előtti időkből biztosan nincs. Senki nem tudja, hogy honnan jött és hogyan került erre a környékre. Mindig csodáltam azokat, akik a honfoglaló magyarokig tudják visszavezetni a családfájukat, nekem még a dédapám megtalálása is gondot okoz. Nincsenek leírt adatok és a kollektív emlékezet sem őríz semmit. Pedig a család fontos, ha tudni akarod merre tartasz, tudnod kell, hogy honnan jöttél. Hellinger iparágat épített ki erre az ősi emberi ösztönre. Unokáim, akik már az ötödik nemzedékhez tartoznak, hatalmas családdal rendelkeznek. Bea unokám még az üknagymamáját is személyesen ismeri és remélem ez nagy biztonságot ad neki az élethez. Iván unokám még a magyar rokonairól sem tud igazán semmit, az ő és a testvérei családfája Szlovéniában gyökerezik, erre az apukája nagyon vigyázott. Ő is tudja, hogy mennyire fontosak az ősök. Végülis mindegy, csak gyökerek legyenek. Így is bajban voltam, amikor Virág unokámnak megpróbáltam lerajzolni családi kapcsolatai rendszerét. Nyilak és vonalak bonyolult hálozata lett az egész, és nem lesz egyszerűbb attól sem, hogy Luca nemsokára férjhez megy Lacihoz. Lesz apa, aki nem anya férje és anya férje pedig hivatalosan is beíródik a család anyakönyvébe. De talán az esküvő után Virág lelke is megnyugszik, biztonságot ad neki ez a hivatalos állandóság. Egyébként pedig kedvelem az új vejemet a két "mostoha unokámmal" együtt és tiszta szívemből kívánom neki, hogy sikerüljön a házassága.